Vadászati meghívás és egyéb dilemmák

Mint korábban említettem, jöttek a vadászati meghívások, állásajánlatok. Volt olyan állásinterjú, amelyik sült kacsával és vörösborral végződött volna… Mondanom sem kell, valószínűleg nem bizonyultam eléggé tettre késznek – hiszen nem kaptam meg az állást. Aztán a sokat emlegetett meghívások… Azokból is szemezgetnék. Na, nem azért, mert sokkal menőbb lennék, ha elmesélném, hány helyre hívtak – ahogy valószínűleg sok más női vadásztársamat is –, hanem mert ezek mind velem történtek, és eszembe sem jutott volna, hogy ilyen létezik!

De előtte egy kis visszatekintés, hogyan is működött anno egy vadászati meghívás, és hogyan kellene működnie ma is. A vadászetika a következőképpen fogalmaz: „A vadászatra szóló meghívást illik írásban is megerősíteni. Plusz gesztus, ha névre szóló nyomtatott meghívót, levelezőlapot küld a meghívó, amely tartalmazza a megközelítés lehetőségeit, esetleg térképet.” (forrás: http://vadasz.info.hu/etika/)

Egy ízben selejt bika lelövésére invitált egy illető, akivel korábban még nem találkoztam, és a következő messenger-(!!!)üzenetet írta (sic):  „Szijja, lötél már bikát, nekem van egy, de unom kilöni, szivesen meg lövetném veled. Gondolom még nem lötél!” Tény, hogy az ajánlat vonzó volt, és bikát sem lőttem még, de valahogy mégsem akaródzott elmennem… Aminek meglett az eredménye, hiszen az illető azonnali tiltással jutalmazott. Lett volna lehetőségem disznóhajtásra is eljutni. Mint utóbb kiderült – töltögetőnek…

Megannyi szép élménnyel lehettem volna gazdagabb, ha nem vagyok ennyire szemérmes! De úgy érzem, maximálisan megérte kimaradni ezekből a dolgokból. A másik nagy problémám, hogy a meghívást illik viszonozni. Nem akartam korábban tagságot vásárolni sehol, hiszen biztos voltam benne, hogy vadőrként majd annyit vadászhatom, amennyit akarok; különben sem a nagyvadvadászatra vágytam. Sakálra és rókára szerettem – ahogy a mai napig is szeretek – vadászni. Kitalálni, merre jár, honnan várjam! Vajon jön-e majd a hangra? Ha jön, időben észreveszem majd? Megannyi kérdés, amelyeket szerintem a legtöbben ismernek. A másik, ami szemernyit sem elhanyagolható bökkenő volt, hogy hiányzott mögülem a stabil kereset… Na jó, kicsit eltértem a tárgytól. Tehát nem lettem tag sehol, egyrészt a fentebb említett okok miatt, másrészt azért, mert sorsom bizonytalansága miatt nem tudtam, hová sodor majd az élet. Ami még, mondjuk, most sem teljesen tisztázott… Éppen ezért, még barátaimtól is nehezen fogadtam el meghívásaikat, habár tudom, nem az számított, viszonzom-e majd valaha, de magam mégis úgy éreztem volna fairnek. Ha mégis elmentem, nagy kárt bizony nem tettem az állományban, mert jószerivel a törzsállomány felét én hagytam meg a területen, köszönhetően a hibátlannak éppen nem mondható lőtudásomnak. Aztán megtaláltam a tökéletes megoldást: ismerve a vadászokat, tudtam, hogy enni szeretnek… Hát mit volt mit tenni – inkább főztem egy jó vacsorát, és azzal viszonoztam korábbi kedvességüket. Ennek akkora sikere lett, hogy azóta sem voltam vadászni – bizonyára főzni is úgy tudok, mint lőni… Vagy mégsem?

Egy régi vadászati meghívó (forrás: https://static-cdn.hungaricana.hu )

 

Ha tetszett a bejegyzés kérlek oszd meg:
0