Az a bizonyos arany középút…

A továbbiakban a családom csak annyit mondott: gratulálunk, jó úton haladsz, csak ne felejtsd el, hogy honnan jöttél! Akkor el sem tudtam képzelni, hogy egyáltalán lenne bármi, ami miatt elfelejthetném. Aztán mindenféle előzmény nélkül egyre több helyen jelent meg a nevem, egyre többen kerestek fel történeteikkel, és egyre több ajánlatot kaptam különbnél különb emberektől.

A következőket mindenféle túlzó önbizalom nélkül írom. Belecsöppentem egy számomra addig ismeretlen világba, ahol minden új volt. Egy férfinak a dolognak ez a része nyilvánvalóan kissé könnyebb, de nőként muszáj volt helyén kezelnem a dolgokat. Nagy szerencsém volt, hogy egy bika lelövésének vagy egy disznóhajtáson való részvételnek a lehetősége nem volt rám annyira csábító hatással, hogy eldobjam érte a méltóságomat. Értem ez alatt, hogy véleményem szerint a meghívások  80%-át nem minden hátsó szándék nélkül kaptam. Úgy gondolom, csak azért nem pörögtem rá annyira, mert soha még csak fontolóra sem vettem egyetlen ilyen ajánlatot sem. Nem tudom, más hogy van vele, de nekem iszonyú nehéz volt megtalálni az egyensúlyt. Alapvetően nyitott vagyok, és néha talán még kedves is, de ez sokak számára félreérthető volt. Ezért ki kellett dolgoznom egy tervet arra, hogyan érjem el a „jut is, marad is” koncepciót. Tisztában kell vele lenni, hogy akármilyen legyen is a nő, ha vadászik, akkor biztos, hogy lesz néhány férfi, aki megkörnyékezi. Olyan lehet ez, mint amikor valaki a vendéglátásban dolgozik. Legyél kedves, de ne túl kedves! Add meg a vendégnek, amit kér, de ne mindent… Na, ez volt az, ami feladta a leckét! Közvetlen voltam, és gyakran féleértettek; aztán – mivel rájöttem, hogy ez nem járható út – átestem  ló másik oldalára. Néha már-már gorombán válaszoltam. Akkor meg azzal bélyegeztek meg, hogy nagyképű vagyok. Ami – őszintén megvallva – rosszul is esett, mert soha nem éreztem azt, hogy lenne mire felvágnom. A dolog némiképp akkor oldódott meg, amikor végre találtam magam mellé valakit, aki nem vadászik, de maximálisan támogat az életben. Az ő jelenléte visszatartó erőként hatott másokra. Én pedig nyugodtan lehettem közvetlen, hiszen egyértelmű volt, hogy már elköteleztem magamat. Aztán szép lassan megbarátkoztam a helyzettel, megtaláltam azt a bizonyos arany középutat, és végre helyén kezelem a dolgokat. Sok új embert ismertem meg, és nagyon örülök, hogy sikerült normális mederbe terelni az emberi kapcsolataimat. Igyekszem mindenkinek segíteni, aki hozzám fordul, és lehetőségem van rá. A későbbiekben rájöttem, milyen kétélű fegyver az, ha az ember neve eggyel többször fordul elő a vadászat kapcsán, mint ahányszor kellene…

Ha tetszett a bejegyzés kérlek oszd meg:
0