A vadászat akkor este nem csak ígért, adott is!

Tipikus langyos őszi este volt, amikor a kereszttestvéremmel a vadászterületükön található egyik lesre indultunk. Meghívásom vaddisznósüldő elejtésére szólt. Nem is kívántam ezt túlteljesíteni, hiszen már önmagában a vadászat ténye jókedvre derített. Minden szükséges kelléket összepakoltam, és úgy indultunk el. Öt óra körül járhatott az idő, mire végre felkászálódtunk a leshelyünkre. Gyűrűként vett körül minket az erdő, mögöttünk erdei út kígyózott. Lassan fekete lepedő terült ránk, és elcsöndesedett a világ. Betakarózva ücsörögtünk ott. Lassanként ismét átéreztem az örömteli várakozás izgalmát. Úgy vadásztam, mintha életemben először várnék disznóra. Minden neszre – de komolyan, minden neszre! – felkaptam a fejemet, és távcsöveztem is serényen egészen addig, ameddig nem szóltak rám, hogy ne húzzam feleslegesen a szemem. A szél igencsak gyakran zörgette a tavasszal még üde levelek mára már elsárguló csontvázát. A képzeletemben már egy egész, hatalmas konda érkezett. De elgondolkodásra késztetett a mellettem ülő nyugalma. Már az összes gondolatomat leengedtem egy képzeletbeli csatornán.

Ekkor valami szívmelengető zajt hallottam, balra mögöttem. Agancsok kopogása csalt mosolyt az arcomra. Akkor még nem a vérpezsdítő izgalmat, sokkal inkább az egyszerű örömet éreztem, amit a számára kedves dolgok láttán vagy hallatán érez az ember. Ez sem tartott sokáig, mert két-három perc múlva sakálok vonítása tépte szét az idilli képet. Pillanatok alatt pezsgővé vált a vér az ereimben. Nem tudom, mások hogy vannak vele – már a hangjuk hallatán jóleső borzongás fut végig a hátamon. Talán csak néhány percig tartott a hangzavar, de már azt éreztem, éppen eleget kaptam aznap estére. Az már csak hab volt a tortán, mikor a vonuló ludak gágogása csordogált le hozzánk az égből. Hiába néztem ki a leshelyünk oldalán, sehol sem láttam semmit. Ültem ott, mint valami féltébolyult, és vigyorogtam.

Fél hétkor egy aprócska fújtatást hallottam. Esélyt nem nagyon láttam a lövésre, hiszen fújta már minden oldalról a fejemet a szél. De bizakodni mindig bizakodik az ember. Felvettem a keresőt, és látom, hogy szemből négy fekete folt viharzik a tisztás szélére, majd egy hirtelen irányváltással eltűnnek az erdőben. Keresztbátyám szerint el is mentek végleg. Én azért reménykedtem. Hallani véltem még néhány apróbb zörrenést, de nem hangoztattam. Tán negyedóra is eltelt, mikor két süldőforma disznó futott a tisztás közepére; babráltak ugyan a nekik szánt körtével, de feszültségük tisztán kivehető volt. Leírhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem a lövés lehetősége az, ami szinte zsibbasztóvá tette számomra a pillanatot. Lábra biztosan nem tudtam volna állni, mert a combomban égető forrósággal áramlott a vér, azonnal feleslegessé vált a mellény, de még a pulóver is.

Babzsák híján a sapkámra helyeztem a fegyvert. Meglepő csendességgel irányítottam mozdulataimat, egészen a célzásig. Akkor jött a reményteljes várakozás, hiszen sehogyan sem akartak egymástól legalább távolabb kerülni a disznók. Egymás takarásában falatoztak, aztán végre találtam egy megfelelőnek tűnő pillanatot, és útjára engedtem a lövedéket. A torkolati tűz után már csak a fekvő süldő alakját láttam, és még valamit, amit beárnyékolta örömömet. A távcsövem bal sarkában láttam távozni a másik disznót, gyanúsan lassú tempóban… Tanakodtunk ott egy keveset, majd lekászálódtunk a lesről, és birtokba vettem a tűzben rogyott vadamat. A töret átadása után, a másik disznó nyomán indultunk. Mély bevágások és a húzott láb nyoma látszott a puha talajon. Igen régen éreztem már magamat ennyire kétes hangulatban. Talán ez lehet a tökéletes példája „az egyik szemem sír, a másik meg nevet”-érzésnek!

Hatalmas erdő közepén voltunk, és már erősen esteledett. Azt éreztem, akármeddig mennék érte, de jobbnak láttuk utánkereső segítségét kérni. Vadőrünk bizonyára imába foglalta a nevemet, vasárnap esti hívásunk okán. De egy szava sem volt! Arra már inkább, hogy nem pofátlan dolog-e kissé, mindjárt két disznót lőni egy lövésre. Értettem volna én a viccet, csak ne lettem volna ideges, hogy mi lesz a malac sorsa! Igencsak szidtam magamat, bár ne eresztettem volna el azt a lövést.

Útjára indult hát a kutya, és vele együtt mi is. Hosszú ideje hallgatóztunk utána, mikor hirtelen egy vakkantás, majd rövid visítás hangzott. Elindultunk a hang irányába, de rövidesen megjelent mögöttem az eb – fiatal volt még, s valószínűleg összeakaszkodott a malaccal, így a továbbiakban nem volt már hajlandó mutatni, merre van a sebzett. Be a kocsiba, és nyomás a másik kutyáért. Visszaérkezéskor már teljes letargiában ücsörögtem az elsőként ejtett vadam mellett. Rövidesen már két kutyával jártuk az erdőt, és nem sokkal később felhangzott az állítás reményteljes hangja. Futottunk ám a hang irányába, mindenen keresztül, és pillanatok alatt ott álltunk a szerencsétlenül járt malac mellett. A kegyelemlövés megadása után kihúztuk a legközelebbi nyiladékra. Kísérőim elmentek a kocsikért, magam pedig ott maradtam a zsákmányommal. Csendes volt az erdő, sötéten borult ránk az éjszaka. Hihetetlen érzés fogott el. Lassanként elengedtem az aggodalmat, ami a lövés utáni pillanatban elemi erővel tört rám, és már csak a kristálytiszta nyugalmat és a boldogságot éreztem, ami a sikeres vadászat után telepszik az emberre, csak rám most éppen duplán.

Ha tetszett a bejegyzés kérlek oszd meg:
0