Szemezgetés az apróvadvadászatok “nagyszerű” pillanataiból…

Volt szerencsém több helyen is vadászni, és volt, hogy egyszerűen csak hajtani. Mindkettő jólesett számomra, mert más és más szemszögből láttam a vadászat metódusát. Vadászatot vezetni, vadásztatni és azért felelőséggel tartozni elképzelhetetlen stresszt jelent. Ami egy pályakezdőnél még markánsabban jelentkezik. Mellé még társul, hogy nem veszik eléggé komolyan. Legtöbbször azért, mert nem vívta ki a tiszteletet vagy az alázatával, vagy a hozzáállásával. Ilyenkor jönnek a „Jól van, fiam!”-féle kijelentések. Majd nemes egyszerűséggel elindulnak a másik irányba…

Most néhány általam látott vagy megélt dologról mesélnék, amelyek a lehetőségekhez képest valójában elég jól sültek el.

Csak álltam és figyeltem. Nincs mit szépíteni: elég drukkos vagyok az első hajtás, a vadászat előtt. Borzalmasan figyelek minden belém sulykolt szabályra, nehogy valami visszafordíthatatlant csináljak. Sokszor engedtem el lövés nélkül fácánt, esetleg nyulat, mert túl aprólékosan mértem fel a helyzetet. Nyilván ez a gyakorlat hiányából is adódik. De számomra még mindig felfoghatatlan, amit számtalanszor tapasztalok társas vadászatok alatt. A szokásos reggeli eligazítás után a „léniázás és zsákolás” szó hallatán mindenki elismerően bólogat, majd az egyik fiatal vadász, embernek már középkorú, odasúg szintén hasonló kaliberű haverjának, és megkérdi, hogy „Mi a f…t (fenét) jelent az a léniázás?” Valamit együtt kitalálnak rá, és már pattannak is a terepjáróra, amelyet a nap végéig el sem hagynak. Nem tudom, személy szerint jobban szeretek lesétálni inkább 13-14 kilométert, mintsem fagyoskodjak az elállásban. Őket aznap már csak akkor látom, amikor a terítéknél a nevük elhangzást követően szélsebesen távoznak, a kakast a lábánál fogva lógázva…

Vendégként vadászhattam egy kedves ismerősömnél. Jó ideje hajtottunk már, szép számmal estek a madarak és a nyulak egyaránt. Az ember jó esetben nem válogat – áll, ahová állítják. Legalábbis ezt tanították. Rendeződünk szép sorban, elindulunk. Három perc múlva eltűnik a mellettünk álló és az utána következő. Megindult a bokrászás, külön két személlyel. A hajtás közepéről kiinduló helyreigazításra való utasítást adtam tovább, azaz adtam volna, ha egy messziről is igen jól látható vállvonással nem folytatták volna magánakciójukat. Nem értettem a rációt, mert ahol állniuk kellett volna, ott éppen három nyúl távozott a hajtásból lövés nélkül. Ez amellett, hogy roppant figyelmetlen, hogy ne mondjam, pofátlan dolog azokkal szemben, akik egész álló nap caplatnak, hogy eredményes napot tudhassanak maguk mögött, még balesetveszélyes is.

Hasonlóan bunkó dolog, amikor valaki elmegy elállónak, és egy fának támaszkodva nekiáll telefonálni. Oké, hogy láthatatlannak gondolja magát, de annak a jószágnak füle is van, nem is akármilyen. Láthatatlan és hallhatatlan – bizonyos körülmények között ez lenne az optimális. Ugyanezen alkalommal megtapasztaltam, hogy van, aki fittyet hány a „befelé nem lövünk” felszólításra. Megesett velem is az első vadászataim közül az egyiken. Már láttam az elállókat, és legbelül tudtam, hogy már nem kellene előrelőni, majd abban a percben felpattant előttem egy nyúl, s ahogy elengedtem a lövést, hallottam, hogy befelé nem lövünk. Szerencsére senkinek semmi baja nem esett, de úgy elszégyelltem magam, hogy aznap már be sem töltöttem a puskát. Egy életre megtanultam. Ezzel szemben van, aki sportot űz abból, hogy a körüzenet elhangzása után mégiscsak rápróbál egyszer-kétszer, hátha sikerül… Úgy gondolom, egyetlen vad sem ér annyit, hogy netán végleg tönkretegyünk egy életet.

Végül, de nem utolsósorban, a „legszebb” dolog a kapzsiság. Kezdjük a megjelöléssel. Két esetben tudok elképzelni bármiféle megjelölést: például ha a vad olyan lövést kapott, hogy szinte még a sörétkosár is a testében van. Természetesen azt vigye haza az, akinek így sikerült terítékre hoznia. A másik pedig, ha valakinek élete első vadjáról van szó. Arra illik felavatni, amit meglőtt. De amikor mindenki különböző színes madzaggal, szalagokkal díszíti a vadját, az számomra visszatetsző. Hogy miért? Mert akkor hol van az a tanítás, hogy nem csak az eredményért vadászunk, meg hogy a teríték mindenkié, ne legyünk telhetetlenek, ne válogassunk, kapjuk, ami a sorban következik? Meg egyáltalán, hogy néznek ki az összekötött lábú, nyakú kakasok, nyulak a terítéken?

A kapzsiság nem csak ebben a formában mutatkozhat. A kutyák nagyon szépen dolgoztak az egyik vadászaton, sorra keltették az apróvadat, eredményes lövéshez juttatva ezzel a vadászokat. Nem volt ok panaszra, aki akart, tudott lőni. Láttam, hogy a kettővel mellettem lévő szomszédom előtt áll a kutya, fel is készültünk mindannyian. A férfi lőtt és hibázott, a mellettem lévő is elhibázta a már lendületbe jövő kakast, és amikor az velem szembe ért, rálőttem – ezzel egy időben szólt a másik lövés az első úriember puskájából. Érzésem szerint találtam, mellettem gratuláltak is nekem. A kutya felkapta és hozta a kakast, a férfi pedig elvette tőle, és közölte: ő lőtte. Magam ugyan nem állok oda vitatkozni, főleg, hogy vendég voltam, és alig néhány embert ismertem…

Még számtalan hasonló esettel találkoztam, már ennyi idősen is – miket tudnának akkor mesélni az idősebb vadászok?! Mindenesetre tanulságos kis történések voltak ezek, és igaz az elv, miszerint vadászaton ismerszik meg, ki milyen ember valójában.

Ha tetszett a bejegyzés kérlek oszd meg:
0